A kapcsolati erőszak nem egyetlen intézmény, szakma vagy szereplő problémája, hanem egy komplex, közös ügy. A kérdés sokkal inkább az, hogyan tudnak egymáshoz kapcsolódni azok a szereplők, akik különböző pontokon találkoznak az áldozatokkal, és mit látnak problémának, dilemmának vagy hiánynak a saját gyakorlatukban. A civil szervezetek, az önkormányzatok, a fővárosi intézmények és a terepen dolgozó szakemberek mind más nézőpontból látják ugyanazokat a helyzeteket, és éppen ezek a nézőpontok teszik láthatóvá a rendszer erősségeit és hiányosságait is. Ezek a tapasztalatok ritkán jelennek meg nyilvánosan, mégis kulcsfontosságúak ahhoz, hogy az áldozatvédelem működőképesebb legyen.
Ezekről a kérdésekről zajlott intenzív szakmai párbeszéd a 2025. október 16-án megrendezett „Önkormányzati szerepvállalás a kapcsolati erőszak és a lakhatási válság komplex kezelésében” című áldozatvédelmi konferencia műhelymunkáin. A résztvevők három tematikus asztalnál: civil, önkormányzati és fővárosi fókuszban osztották meg tapasztalataikat, az egyes területekhez kapcsolódó szakmai moderátorok vezetésével.
Az alábbi összefoglaló ezekből a beszélgetésekből emel ki fontos felismeréseket. Nem lezárt válaszokat kínál, hanem olyan kérdéseket és tanulságokat, amelyek mentén tovább lehet, és kell gondolkodni az áldozatvédelem jövőjéről.
Civil nézőpont: a megszakadó segítség útja
A civil oldal tapasztalatait Dés Fanni, a NANE önkormányzati érdekképviseletért és szakpolitikáért felelős szakértője foglalta össze. Hangsúlyozta, hogy a rendszer egyik legsúlyosabb hiányossága a szolgáltatási lánc megszakítottsága. Amikor egy bántalmazott nő elmenekül otthonról, gyakran több intézményen halad keresztül. Először egy családok átmeneti otthonába kerül, ahol legfeljebb másfél évet tölthet, majd ezt követően egy újabb intézménybe, sokszor egy másik kerületbe. Minden váltás újrakezdést jelent, miközben az intézmények között nem történik meg a szükséges információátadás. Ha egy nővel például egy családsegítő kezdi el a munkát, majd a menekülés során egy másik intézmény kapcsolódik be, a segítő kapcsolat folytonossága megszakad.
Különösen nehéz kérdés, hogy megéri-e a biztonságos elhelyezés azt az árat, amelyet a teljes környezetváltás jelent. A gyerekek számára az állandó költözés és intézményváltás súlyos terhelést jelent, miközben a folytonos lakhatási programok hiánya miatt a krízishelyzet után sincs stabil perspektíva. A workshop résztvevői szerint olyan hosszú távú lakhatási megoldásokra lenne szükség, amelyek nemcsak biztonságot, hanem kiszámíthatóságot is nyújtanak.
Fanni kiemelte azt is, hogy jelentős hiány mutatkozik a speciális szükségletű csoportok számára elérhető célzott szolgáltatásokból. A roma áldozatok, a mélyszegénységben élők, illetve az egyre nagyobb számban megjelenő idős bántalmazottak, akiket sok esetben nem (csak) partnerük, hanem saját gyermekük bántalmaz, külön szakmai felkészültséget igényelnének. Ezekre a területekre dedikált programokra és képzésekre lenne szükség.
A civil–önkormányzati együttműködés kapcsán hangsúlyozta, hogy fontos lenne közös pályázatokban gondolkodni. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy bár a civil szervezetek markáns társadalmi-politikai állásfoglalásai sokszor bátor és szükséges kiállások, ezek bizonyos önkormányzatokkal való együttműködésben akadályt jelenthetnek. Ennek a feszültségnek az árát végső soron a terepen dolgozó szakemberek fizetik meg, ezért kulcsfontosságú lenne ennek a szakadéknak az áthidalása.
A képzések hiányossága több ponton is visszatért: a rendőrség, a jelzőrendszer tagjai, pedagógusok és egészségügyi dolgozók egyaránt naprakészebb, rendszeres szakmai támogatást igényelnének. Különösen a védőnők helyzete került előtérbe, akik a kerületi ellátásból állami fenntartásba kerülve ritkábban jutnak képzéshez, mint korábban. Elhangzott az is, hogy ahol megjelent a női referensi szerep, az kifejezetten inspiráló tapasztalat volt, és jó lenne, ha ez minden kerületben elérhetővé válna. Hasonlóan fontos lenne, hogy a helyi esélyegyenlőségi programok (HEP-ek) ne csupán formálisan készüljenek el, hanem valódi döntéshozói súlyt kapjanak.
Fővárosi perspektíva: rendszer, képzés, koordináció
A fővárosi témákat feldolgozó asztal egyik célja az volt, hogy visszajelzéseket gyűjtsön a családon belüli erőszak elleni tevékenységeiről, melyek a Fővárosi stratégia kapcsán zajlanak, valamint a 2024 májusában elindult Fővárosi Áldozatvédelmi Fórumról. A központi kérdés az volt, hol és milyen módon tud a Főváros még érdemi szerepet vállalni.
Mészáros Gréta, a Főpolgármesteri Hivatal Társadalompolitikai Stratégiai Osztályának szociálpolitikai referense elmondta: a résztvevők egyértelmű igényként fogalmazták meg a képzett szakemberek körének bővítését. Nemcsak a segítő szakmákban dolgozók felkészítése szükséges, hanem pedagógusoké, bíróké, védőnőké, iskolai szociális munkásoké, orvosoké és egészségügyi dolgozóké is. Fontos szempontként merült fel az akkreditáció kérdése is, hogy a képzések valódi szakmai és egzisztenciális motivációt jelentsenek a résztvevők számára, miközben kérdés, hogy ebből mit tud vállalni a Főváros.
Felmerült az is, hogy a Fővárosi Áldozatvédelmi Fórum programjai, például esetmegbeszélések vagy szakmai műhelyek, akkor lehetnek igazán hatékonyak, ha célzott szakmai csoportoknak szólnak, akár területi bontásban, a városrészek eltérő igényeihez igazodva.
A résztvevők jelezték, hogy az FSZA-pályázatokon jelenleg a civil szervezetek nagyobb arányban nyernek, mint az önkormányzatok. A Főváros ezt a tapasztalatot magával viszi, és gondolkodik azon is, miként tudna támogatást nyújtani már a pályázatírás szakaszában a családon belüli erőszak specifikus projektek esetében.
Gréta egy fontos dilemmára is rámutatott: sokszor nehéz eldönteni, hogy az áldozatvédelemről szóló egyeztetéseket inkább a döntéshozók vagy a terepen dolgozó szakemberek irányába érdemes-e kezdeményezni, hiszen a két oldal szemlélete és tapasztalata gyakran eltér. A Főváros számára feladatként fogalmazódott meg annak átgondolása, hogyan lehet ezt az információs szakadékot áthidalni.
Pozitív és megerősítő visszajelzés volt, hogy a szakemberek igénylik és használják a Főváros által kidolgozott egységes együttműködési protokollokat a kerületek és a különböző szakterületek között. Az egységes eljárásrendek és képzési irányelvek kézzelfogható segítséget jelentenek a mindennapi szakmai munkában.
Önkormányzati tapasztalatok: bizonytalan szerepek, szűk mozgástér
Az önkormányzati tapasztalatokat Szalai-Komka Norbert, az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ intézményvezetője foglalta össze. Elmondása szerint az asztalnál a tematika a résztvevők pozíciójától és mindennapi gyakorlatától függően alakult, de egy kérdés mindenkinél központi volt: mi az önkormányzati családvédelmi koordináció szerepe, feladata és mozgástere.
Ennél a kérdésnél tapasztalt bizonytalanság részben strukturális okokra vezethető vissza. A korábbi kettős rendszer – amelyben a feladatok megoszlottak az elsőfokú gyámhatóság és a gyámhivatal között – megszűnésével a családvédelmi feladatok a jegyzőhöz kerültek. A jelenlegi gyakorlatban a családvédelmi koordináció elsősorban jelzéseket fogad és továbbít, miközben a tapasztalat szerint ezek a jelzések gyakran „köröznek” a rendszerben, valódi beavatkozás nélkül. A tényleges intézkedések jellemzően a gyermekjóléti szolgálatoknál történnek meg.
Bántalmazás esetén, ha kiskorú is érintett, a gyermekjóléti szolgálat értesítése kötelező. Amennyiben azonban kizárólag felnőtt áldozatról van szó, minden az érintett akaratán múlik. A családsegítő szolgáltatásai önkéntesek, semmi sem kötelező. Norbert szerint ilyen esetekben sokszor célravezetőbb az áldozatsegítő központok irányába elmozdulni.
Felmerült az a kérdés is, hogy szükséges-e értesíteni a bántalmazót arról, hogy jelzés érkezett ellene. Norbert álláspontja egyértelműen nem tartja javasoltnak. Gyakori tapasztalat, hogy az áldozat kifejezetten azt szeretné, hogy a bántalmazó minél később szerezzen erről tudomást, mivel a „lebukás” súlyos retorzióval, akár további bántalmazással járhat. Hatósági eljárás esetén a bántalmazó értesítése a hatóságok feladata, a családvédelmi koordináció szerepe ezzel szemben a gyermekjóléti szolgálat értesítése, amely szükség esetén bevonja a gyámhatóságot vagy a rendőrséget.
A bántalmazóval való munka kapcsán Norbert hangsúlyozta, hogy kizárólag akkor van értelme bevonni, ha valódi problémabelátással rendelkezik, felismeri a felelősségét, és nem pusztán látszategyüttműködést mutat. A mediáció ilyen helyzetekben kizárt, mivel a felek nincsenek egyenrangú pozícióban, a bántalmazó erőfölényből működik, és a mediáció olyan kölcsönös viszonyt feltételezne, amely ebben a dinamikában nem létezik.
A védett szállók kapcsán súlyos gyakorlati hiányosságok kerültek felszínre. Sem az odajutás, sem a mindennapi életbe való visszatérés nincs megnyugtatóan rendezve. Norbert több valós példát is hozott arra, hogyan születtek ad hoc megoldások krízishelyzetekben, például tömegközlekedéshez szükséges igazolások kiállítása. A krízis helyzetekre való megoldások professzionális kialakítása megfontolandó lenne.
További probléma, hogy amint az áldozatok védett szállóra kerülnek, az egzisztenciális nyomás rendkívül erős. Minél magasabb volt az érintett korábbi társadalmi státusza, annál nehezebb az alkalmazkodás. A résztvevők ebben teljes egyetértésre jutottak: komplex, hosszú távú reintegrációs szolgáltatások nélkül a rendszer nem tud tartós megoldást kínálni.
A beszélgetés végén összegyűjtötték azokat a kerületeket, ahol már működnek áldozatsegítő kezdeményezések. A 6., 8., 9. és 20. kerületből érkezők egyértelműen jelezték, hogy létezik már kezdeményezés, valamint a 15. kerületnek az SOS Krízis Alapítvánnyal van közös projektje. Ezek hálózatosodása és módszertani összehangolása hosszú távon egy fővárosi szintű áldozatsegítő hálózat alapját jelenthetné. Ennek jelenleg akadálya, hogy az egyes programok működési rendszere eltérő, ezek egységesítése elengedhetetlen lenne. A fővárosi szintű koordináció nem egy-egy kerülethez kötődne, hanem vagy a Főváros, vagy egy erre kijelölt szervezet, esetleg civil szereplő látná el.